2015. január 24., szombat

1. Fejezet 2. Rész, melyben Jen talán megtalálja a megoldást

Most csak az érdekelt, hogy sikerüljön kibogóznom a Labdák és kapuk gubancait, hogy aztán júliusban megnyerhessem a könyvfesztivált (pontosabban, hogy a Franzis Publisher Company nyerhesse meg).
A fenébe is! Bárhogyan próbáltam újragondolni Bob élményeit, végül sehogyan sem jutottam egyről a kettőre. Rájöttem, hogy a foci nem az én világom, hiába erőltetem, ugyanis amíg gondolkoztam, rákényszerítettem magam arra, hogy végignézzek egy focimeccset. Azt hiszem, valamilyen Rovers volt az egyik csapat neve...de csak unott arccal ültem a tévém előtt, és alig vártam, hogy vége legyen annak a 90 percnek. Semmi újat nem tudtam meg a futballról, csak annyit, hogy unalmas. (Bár ez eddig is nyilvánvaló volt számomra).
Mr.Franzisnek nem mondhatom, hogy nem írom újra, mert kirúg. De azt sem, hogy a fociról nem vagyok hajlandó írni, mert a jelenlegi statisztikák szerint a legfelkapottabb téma a futball. Ha nem erről írok, akkor kevesen veszik a könyvemet, Franzisnak nem foly be pénz, és ha miattam elszegényedne, kénytelen kirúgni. Egy választásom maradt tehát: minden erőmet abba fektetem, hogy az eszem előrukkoljon egy nagyszerű ötlettel, amit aztán kamatoztatni tudok Bobnál és a barátainál (plusz a pom-pom lánynál).
A blogomon rálestem a kommentekre, amik a legújabb posztomhoz érkeztek. A legtöbben egyetértettek velem abban, hogy a foci szörnyű. Voltak néhányan, akik adtak némi segítséget, de sajnos nem mentem velük sokra. "Szia,Jen! Én sem szeretem ezt a sportágat, de több barátom is fanatikus. Azt mondják, azért imádják, mert szeretnek azon izgulni, hogy hány gólt fog lőni a kedvenc csapatuk...szerintünk a focisták egész nap edzenek és semmi másra nincs idejük." Szerintem sem tudnak egyéb dolgokat csinálni, bár apa szokott ilyenekről beszélni, amikor focit néz. Igaz, nem nagyon figyelek rá olyankor, mert ha egy férfi (ezúttal apukám) zsinórban három focimeccset végignéz, hivatalosan halottnak kellene nyilvánítani. Főleg ha az adott alak folyamatosan önti magába a korsó söröket. Ezt Erma Bombeck, egy amerikai humorista mondta. Tökéletesen igaz.
 - Kicsim! Gyere vacsorázni! - hallottam lentről édesanyámat.
 - Megyek! - kiáltottam vissza.
Kijelentkeztem a blogomból, majd vetettem még egy pillantást az üres Word-lapra. Ha vacsorázunk, az azt jelenti, hogy hazajött édesapám, és evés közben végig arról fog papolni, hogy milyen szép helyzeteket alakított a kedvenc klubja a tegnapi meccsen.
Lementem a konyhába. A szüleim már az asztalnál ültek és makarónit szedtek maguknak. Szokásos módon, amikor meglátott apa, elengedte a villáját és tárt karokkal felém fordult.
 - Az én kicsi Csillagom! - mosolygott fülig érő szájjal, miközben megöleltem és nyomtam két puszit az arcára.
Helyet foglaltam mellette. Ő az asztalfőnél, mi pedig anyával egymással szemben ültünk. Nálunk az étkezéseknek amolyan rendszerük van. Mindenkinek megvan a saját helye, ahova még a vendégek sem ülhetnek le.
 - Szóóóval...milyen fontos dolgok történtek ma az én kedves kis családommal? - kérdezte apa. Ezek szerint anya, akivel hirtelen összenéztünk, még semmit nem mesélt neki.
 - Hát... - kezdtem. - Kaptam egy emailt Mrs.Jonestól, a Franzis Publisher Company titkárnőjétől.
 - Éspedig?
 - Válaszoltak a Labdák és kapuk-ra.
 - Ezt nem nevezném válasznak. Egy becsmérlő, igazságtalan kritika egy hájas, önimádó, tuskó vénembertől. - szólalt meg anya. Apa kíváncsian hallgatta.
 - Mi volt annyira rossz benne?
 - Hát...
 - Azt mondta Trevor, hogy Jen regénye egy rakás szerencsétlenség.
Apukám arckifejezése olyan volt, mintha savanyú káposztát evett volna.
 - Azt a kutyafáját! Pedig én úgy bírom azt a Bob gyereket. - nyelt le közben egy villányi makarónit, és az evőeszközével mutogatott felém. - Szerintem igazán szellemes a történeted, Csillagom! - simogatta meg a vállam.
 - Köszi, apu!
 - És most mi lesz? - kérdezte még mindig olyan savanyú arccal.
 - Újra kell írnia az egészet június végéig. - válaszolt helyettem anyu.
 - Júliusban lesz a könyvfesztivál, amit Franzisék meg akarnak nyerni. - egészítettem ki.
 - Tyű! - nyelte le apa az utolsó falatot, majd szedett még egy adagot. - Őszinte leszek, Csillagom.Tényleg nagyon tetszik az az írás, de ha igazi élményeket akarsz belevinni, akkor eljössz velem holnap a London Road meccsére.
 - Az nem Londonban van? - értetlenkedtem.
 - De igen, Csillagom. London sok csapatnak ad otthont kisebbektől a nagyobbakig. Most viszont ők jönnek ide, és a Forth Wanderers ellen játszanak a Kingshill Parkban. Már vagy százszor áradoztam neked erről...
 - Azt hiszed, hogy figyelt olyankor, Aengus? Szerintem Jen azt sem tudja, hogy van futballtársulat Forthban. - nevetett anya.
 - Nem vagyok azért annyira tudatlan, csak távol áll tőlem a labdarúgás, ennyi. Viszont 10 éve élek lassan ebben a 3500 lakosú faluban... - magyaráztam.
Apa biccentett, anya pedig néhány percig csak rajtam kacagott.
 - Tudom, kicsim, csak vicceltem!
 - Na, de tényleg komolyan mondtam. - emelte fel a szemöldökét édesapám. - Eljöhetnél...
Egy keveset gondolkodtam az ajánlatán, mert élőben még sosem láttam focimeccset attól függetlenül, hogy a legjobb barátnőm is egy hatalmas drukker.
 - Natasha is eljöhet?
Apa kölyökkutya-tekintetet vágott.
 - Én azt hittem, végre csaphatunk egy apa-lánya napot...de felőlem oké. Veszek nektek jegyet, a meccs után pedig pizzát rendelünk, és megvitatjuk az eseményt. - mondta izgatottan.
 - Ti mosogattok. - jelentette ki anya.
Ránéztem mindkét szülőmre és bólintottam. Mindkét kezemmel like-jelet mutattam.
 - Fantasztikus!
Apa ránézett a tányéromra, melyen még az ételnek több mint fele rajta volt.
 - Megeszed?
 - Nem, egyed csak! - válaszoltam, majd anyukám felé fordultam. - Köszönöm szépen a vacsorát!
 - Egyél még! - a szokásos.
 - Nem, köszönöm! Azt hiszem, felmegyek, és szólok Natashának.
Apa fülig érő mosollyal rám pillantott.
 - Nagyon helyes!
Rákacsintottam, aztán ismét a kuckóm felé vettem az irányt, hogy felhívjam telefonon a legjobb barátnőmet. Leültem az ágyamra, bepötyögtem a telefonszámát a mobilomba. Kicsörgött, de semmi válasz. Valószínűleg, most is az új barátjával, Evannel van. Nem csípem azt a fiút, mert nagyon furcsa valamiért. Még egyszer megpróbáltam, majd hagytam az egészet, és inkább újra megnyitottam a blogomat. Bobhoz nem volt kedvem.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése